2016. szeptember 11., vasárnap

Életképek #6

Ahhoz képest, hogy még júliusra terveztem a hatodik bejegyzést, szépen elcsúszott – azért nem mondanám, hogy elmaradt, mert mivel hónap végére szoktam időzíteni, mindig akadt olyasvalami, ami miatt vártam egy picit, mondván hogy következő hónap elején derül majd ki. Aztán annyi ilyen összejött, hogy úgy döntöttem, szépen összekapom magam, lássuk azt ami eddig történt, mert különben soha nem lesz az egészből semmi.

Több, mint fél éve írtam az első életképek-bejegyzést, nem gondoltam volna, hogy kilenc hónappal később is lesznek újabb és újabb olyan - nem feltétlenül aktuális, de érdekes és kifejtésre, említésre érdemes - témák, amelyeket elő tudok venni, de úgy néz ki, inkább szaporodik, mint fogy a dolog. 


INSTAGRAM

Nem a legfrissebbekkel kezdem, mert pár hónapos elmaradásban vagyok, rengeteg lenne az úgy, majd a következőben mesélek az újabbakról.

 https://www.instagram.com/forestdancertrish/
  • Alsó sor, jobb oldalt a kaposvári bioboltos zsákmányok, középen pedig amit a könyvtárból hoztam el. Az a helyzet, hogy lent olyan szinten olcsóbbak bizonyos dolgok, hogy ami a képen látszik, csak azon spóroltam annyit mint az útiköltségem körülbelül, és akkor még nem is esett szó a ruhákról, egyéb dolgokról. Megérte lemenni minden téren amúgy, de erről részben írtam már.
  • Bal oldalt lent és középen jobbra egy ruha, amit lent vettem, és az ékes illusztrációja, hogy miért olyan veszettül nehéz bármit is lefotóznom :D Miután eltüntetem az utolsó macskaszőrt a földről, egy egész macskányi telepszik a fényképezendő cuccra. Hát ezért megéri takarítani előtte…
  • Középen a sok-sok kiscica, a rattan kosarakat is Kaposvárról hoztuk, seperc alatt lecsaptak rájuk, volt hogy összesen hatan feküdtek a két tárolódobozkában  - itt “csak” az öt pici. Ez az utolsó kép, amelyiken mind rajta vannak.
  • Balra egy szép kis utca tábla, nem hiszem, hogy láttam volna kedvesebbet :)
  • Fent jobb oldalt a Kedves közeli kis botanikus kert aprócska tavának szélén pihen,
  • Középen még a kaposvári út utolsó napjának hattyúi (még tartozok a beszámolóval, ám a kincsvadászatos verzió már olvasható),
  • Bal oldalt fent pedig egy aranyos kis kardigán-féle, a kötelező macskaalkatrészekkel :)


https://www.instagram.com/forestdancertrish/
  • Az alsó sor képein a már sokszor megmutatott kaposvári Hősök Temetője látható - illetve a párom, furcsa volt viszontlátni, egyszerre zúdult rám az érzés, hogy milyen régen nem voltam itt, hogy mennyire álomszerű, hogy újra a roppant magas fák alatt sétálunk az alkonyi fényben, mellette pedig mintha csak pár napja lett volna, hogy utoljára itt voltunk. Mozdulatlan volt, változatlan, örökkévaló.
  • A középső sorban édesapám kertjében készített fotókat láthattok, az egyik hajnal igencsak borongósan indult, nem volt szívem visszafeküdni és lustálkodni. Fura ez, mert amíg ott laktam, minden gond nélkül aludtam tíz-tizenkét órákat, lustálkodtam délig, vagy még néha tovább, mára már ezt valahol pazarlásnak gondolom, annyi mindent lehet csinálni, amíg friss az ember! Bal oldalt néhány rózsabokor részlete a hajnali zord időben, középen egy szép bross, jobb oldalt pedig édes kis porcelánok, amelyeket a szülői házban találtam, és mindenképp meg szerettem volna örökíteni.
  • A felső sorban jobb oldalt a Balaton, hazautazásunk utolsó napján, mázlink volt, mert ahogy elindultunk Kaposvárról, rá egy órára leszakadt az ég, és pár órányi Fonyódon töltött pihenő után a vonatra szállva szintén elért  a vihar, nem is akármilyen! Klassz látvány volt, ahogy a túlparton zuhog, az esőfelhők végigcaplatnak a tó fölött.
  • Aztán kaja, egy adag tofu és gabonakolbász, meg a belőlük készített "rántotta" ennyit azoknak akik  komoly meggyőződéssel viseltetnek a vegetáriánusok/vegánok unalmas fűevő mivoltát illetően :)

https://www.instagram.com/forestdancertrish/

  • Lentről haladva - jobb oldalt kiválasztottam, mi kerüljön az íróasztalomra a munkahelyemen. Van egy cuki kis virágbolt a postától nem messze, ahol folyton kint ücsörögnek a kaktuszok, nem is drágák, legszívesebben így ládástul vinném haza mindet, de hát nyilván albérletbe egy rakás macska mellé értelme nem volna sok. Még így is örülök, hogy ami megmaradt, az kihúzta idáig :D
  • Aztán cicák-cicák-cicák, középen lent Milcsi, az egykor Ebtelepes menhelycica (zörgött a csontja, de szó szerint folyton kopogott, amikor lefeküdt szegény, olyan soványka volt, mára ő a legnehezebb a csapatban). Bal oldalt Maszkocska és a kiscicó, vicces, mennyire menekültek a babák elől a nagyok, az előbb említett Milcsit leszámítva, ez is egy ilyen pillanatban készült.
  • Középen, jobb oldalt, a nagy melegben a nedves törülközőn ejtőzve (Maszkocska a foltos, Kis Fekete a fekete értelemszerűen, Mogyi a cirmos és Luca a teknőctarka).
  • Középen egy végül be nem fejezett vlog közben készített pillanatkép, ez a Kis Fekete annyira komoly! :) Nem egyszer ijeszt rám azzal, hogy nem várt sötét helyeken alszik el, aztán kinyitja a hatalmas, sárga szemeit és csak bámul és bámul, én meg ugrok egy nagyot, mikor észreveszem :) Rámenős kis cukorfalat.
  • Bal oldalt meg az apróságok, annyira-annyira szép babák voltak, és olyan hamar megnőttek! Szinte napról napra lehetett látni, hogy egyre cseperednek, tündériek, mostanra már jóval nagyobbak és csak ketten maradtak. Az ötből mindössze egy lett kislány - ő látható legalul és ő az egyik aki megmaradt, a többiek kandúrkák.
  • A felső sorban jobb oldalt a blúz a lényeg, ami mondjuk nemigen látszik, viszont nagyon megtetszett, erről még nem láthattatok képet korábban, feltehetőleg a 18. kincsvadászat posztban bukkan majd fel :) A könyvecske pedig a réges-régi olvasóknak lehet ismerős.
  • Középen még egy ciculi az apróságok közül, a párom vállán, végül a kinyúlott jószág feltehetően az apuka, rendszerint így napozik a szomszéd tetőn, ha szép az idő.

 LAKÁSVADÁSZAT


forrás: filipbejek

Egy ideje megnövekedett kíváncsisággal figyeljük a különböző apróhirdetési oldalak ingatlanszekcióit, szinte semminél nem vágyok jobban, mint egy saját házra! Őszintén szólva elég problémásak a szomszédaink és kissé megelégeltem az utóbbi lassan két évben, hogy gyomoridegem van, amikor kopog valaki az ajtón, hogy vajon milyen ostobasággal traktálnak már megint. Tudnék mesélni bőven, talán majd egyszer sokára, de igazából elfelejteni szeretném az egészet úgy, ahogy van, viszont az – ha a számításaink megfelelnek a valóságnak és semmi gond nem jön közbe – jövő év ősz elején valósulhat csak meg, addig meg csak kibírjuk valahogy, ha már eddig sikerült, talán nagyobb gond nem lesz (báár…)
Egyébként annyi a probléma, hogy egy régi családi házban lakunk, ami több lakóterületre van osztva, külön mérőkkel és bejárattal persze, viszont közös az udvar, és kissé olyan az egész, mint egy szokásos társasház. Mondjuk én szeretem, mert jó helyen van, nyugis környék, családi ház, jó az elrendezése (szintes, és mivel a cicák nem kijárósak – egy ideje… - jó, hogy lépcsőznek, felmásznak a csigalépcső rúdján, legalább nem csak néznek ki egész nap az ablakon és kész), ráadásul ehhez képest árban kifejezetten jó, és nagy tárolóhelységünk is van. És még a főbérlő/tulajdonos is tündéri, teljesen szimpatikus, kommunikatív, rugalmas fickó, abszolút megoldásközpontú szemlélettel rendelkezik.

Viszont ott vannak a szomszédok, akik már az első ránézésre kicsit furák voltak, hát gondoltam magamban jól van, attól, hogy gáznak tűnnek, nem biztos hogy gáz lesz, adtunk nekik egy esélyt. Eleinte próbáltak közeledni, de valahogy annyira más világ, hogy igazán semmiféle közös témánk nincs, részemről teljes passzivitásba ütközött a dolog, és ütközik is  mind a mai napig. Ami a probléma oka, rossz ezt így leírni, de a társadalmi háttér, ők, mindkét család tipikusan az a szakmunkás kisebbségi család, ahol a férfi Ausztriában dolgozik, a nő pedig két-háromévente jön az újabb babával. Ez engem abszolút hidegen hagyna, ha emellé nem társulna a folyamatos káromkodás, üvöltözés, a szemét szanaszét az udvaron, tiszta putri az egész, nyáron jön a família és a terjedelmes baráti kör, ami letelepszik a lépcsőre és lehetetlen normálisan kijönni a lakásból, jobb esetben „csak” kiülnek műanyag székekre és az utcáról kb. mindenki ezt nézi. Hiába a kert is, ha gyakorlatilag nincs gusztusa az embernek kimenni. Hónapokon keresztül volt, hogy napi szinten üvöltött a szomszéd kisgyerek, hogy az anyja órákra otthon hagyja egyedül, ott zokogott a mi ajtónk előtt, mi meg odabent ültünk és megdöbbenve hallgattuk, hogy jóval később a nő üvöltözve, káromkodva robbant ki a másik lakásból (nyilván nagy barátság van a két asszony között), és iszonyat ordenáré módon teremtette le a kisgyereket, mint kiderült, azért mert egyszerűen éhes volt. (Nem egyedi eset, eleinte többször kimentem, kérdeztem mi a baj, stb., de aztán jobbnak láttam nem beleavatkozni, éppen elég ez így is. Mondjuk nem irigylem azokat, akik utánunk jönnek majd, mert mi istenesek vagyunk, nem szólunk semmiért, nem csinálunk semmit, két alkalom volt, amikor úgy betellett a pohár, hogy a főbérlőt kellett hívnom.)

Anyám mesélte, hogy a fodrásznál valahogy arra terelődött a szó, hogy az x utcában a kisbolttal szemben micsoda alakok vannak, anyám meg majd’ kiesett a székből, amikor kiderült, hogy nyilván a mi szomszédainkról van szó. El tudjátok képzelni, amikor kb mindenki undorodik ettől a bagázstól, milyen lehet folyton ott lenni a közelükben… nem is beszélve a folyamatos leskelődésről, kibeszélésről és egyebekről, egy normális ismerőst nem tudok meghívni magamhoz úgy, hogy ne kellene kínos mosoly társaságában szabadkoznom miattuk.

Szóval erre az egészre nagyon-nagyon nem vagyok kíváncsi és szerintem teljesen érthető az a vágyam (vágyunk, mert felváltva vigasztaljuk egymást a párommal :D), hogy valamiféle változás következzen be.

Tulajdonképpen részben bár nem kizárólagosan ez az egyik oka, hogy visszamondtam mindenféle szociális tevékenységet (gondolok itt az OGT3-ra, a blogtalira, a Cure-ra), plusz munkákat vállaltunk, illetve nagyon megnézzük, mire mennyit szánunk, egy évnyi feszített tempójú tervezet igazán kibírható ahhoz képest, ami úgymond jutalomként jár a végén érte. Ezért is volt jó a kaposvári út, ami kellett, feltankoltunk. (Oké, annyi engedményt adtam magamnak, hogy halottak napja után teszünk egy nagyobb bevásárlókörutat az osztrák boltokban – különös tekintettel a KIK-re, ahol ilyenkor minden pár centre van leárazva, de ezt leszámítva önuralom és aszkétizmus, haha :D Persze nem halálos komolysággal, csak értelmes keretek között.)

Egyébként családi házat vagy zártkerti ingatlant szeretnénk mindenféleképpen, valahol a város szélén vagy valamelyik közeli faluban, a lényeg, hogy minél jobban kiessen, fölösleges lenne a családi ház, ha ilyen öt méter választ el mindkét(/három) oldalt a szomszéd háztól, tényleg csendet és nyugalmat szeretnék, mint otthon, Kaposváron volt. Olyanokat nézünk leginkább, aminek beépíthető a tetőtere, ugyanis a zártkerteknek csak 3%-a beépíthető, ami azt jelenti, hogy sokhelyütt csak felfelé lehet terjeszkedni, nem adnak másra engedélyt. Persze ez fölöslegesnek tűnhet ennyire a kitűzött időpont előtt, de ha nem nézünk meg sokat, nem fogjuk tudni, mire kell odafigyelni, milyen árak vannak, hol vannak a gyanús pontok, mennyit érdemes alkudni, és a többi. Még építkezésen is gondolkodtunk, de azzal meg az a necces, hogy mire minden engedély ki van kérve és a többi, roppant sok idő elmegy, addig meg már nem akarok várni, akkor már inkább nem baj, ha nem tökéletesen olyan, amilyet mi álmodunk meg, de legalább hasonlítson hozzá – és legyen a mienk.

Adja az ég, hogy jövő ilyenkorra – ha még beköltözőset nem is – de legalább valami olyan posztot tudjak írni, amiben arról számolok be, hogy hetekre van a nagy esemény.


AZ EGÉSZSÉGÜGY FOGAS KÉRDÉSE


forrás: xdoll-parts


Az előző bejegyzésben írtam arról, hogy végre-valahára rávettem magam, hogy komolyabban elgondolkodjak a fogszabályzásról – az eredmény három fúrás lett, egy röntgen, és sok-sok-sok bosszúság, letargia meg miegyéb (hála az égnek nálam az ilyesmi kb. 2-3 napig tart maximum, utána ráállok a megoldáskeresésre). A szájsebészeten kiderült, hogy a korábban betömött fogak tömései igen csak megkérdőjelezhetőek – azaz látványosan el vannak szúrva, tehát mehet minden a legelejéről, ami azért bosszant különösen, mert ha tudtam volna, hogy így lesz, inkább adok ki több pénzt, de akkor elsőre legyen jó, mint így, hogy kétszer kell csináltatni az egészet, á… nagyon feldühített a dolog.

Necces egyébként így idegen városban akárkihez is elmenni, legyen az fogorvos, nőgyógyász vagy bárki, akár csak egy sima fodrász, mert nincs tapasztalata az embernek, az meg hogy melyik ismerős mit mond, néha nem túl megbízható forrás. Nekem is rokon ajánlotta ezt a nőt, mondván, hogy az óvodában az anyukák jónak titulálták (naja, egy tejfogat elrontani nem nagy mutatvány, maximum kiesik vagy kihúzzák… meg a szülő nem feltétlenül látja/érzi, hogy mennyire jó, csak annyit kap belőle, hogy hurrá, kedves volt és nem fájt a gyereknek, pedig megbízható szakmai háttér nélkül ez édeskevés).
Na mindegy, a lényeg, hogy hosszú projektnek nézek elébe, a bölcsességfogaktól hivatalosan is búcsút intek idővel, illetve előkerült egy korábban ki nem nőtt szemfog is, valami iszonyat idétlen helyen – a szájpadlás közepén, csak nem törte át, azért nem tűnt fel – szóval volt okom a letargiára, azt hiszem. Pedig mondta a doki, hogy amúgy szépek meg jók, meg ne akadjak ki, mert vannak ennél sokkal-sokkal rosszabb esetek is, azért az ember mégiscsak a saját helyzetét veszi előtérbe, nem feltétlenül annak örül, hogy hurrá, nem rosszabb, hanem hogy te jó ég, mit vétettem, hogy így alakult :( :D

Úgy jöttem ki, mint akit leforráztak, utána napokig bosszús voltam, aztán végül megbarátkoztam a helyzettel – hát mi mást is lehetne csinálni ilyenkor? Hogy mikor és hogyan kezdek bele, még nem tűztem ki, de biztosan sort fogok rá keríteni.

*

A másik, szintén egészségügyhöz kapcsolódó negatív élményem (pontosabban élményeim), hogy nem tudom, mi folyik itt, de egyszerűen a telefonos ügyintézés olyan nehézségekbe ütközik itt, ami elképzelhetetlen volt korábban számomra. Eleinte minden rendben ment, időpontot kértem telefonon a háziorvostól, vérvétel, vizeletvizsgálat, nőgyógyász pipa, leletek kiértékelése rendben, és egyszer csak történt valami, ami után a háziorvost nem lehet elérni. Próbáltam munkaidőben délelőtt-délután, a gyaníthatóan ebédszünet sávjában, munkaidő kezdete előtt és után kicsivel, kicsörög, búg, levonja a pénzt, de senki, senki nem veszi fel. Nem túlzok, ha azt mondom, legalább háromtucatszort hívtam – nekem fontos, hogy időpontra menjek, iszonyat mennyiségű idős jár hozzá, nem akarok fél napokat bedolgozni a várakozási idő miatt, de szabit kivenni sem egy tízperces megbeszélés/rutinvizsgálat miatt.

Az egyik nap végül előbb eljöttem (pont a munkahelyem és a lakásunk átellenes pontján van a rendelő, otthontól nem túl messze amúgy, de a munkahelytől már annyira nincs közel), kb. háromnegyed órával a betegfogadás vége előtt értünk oda – erre az ajtó zárva, bent egy darab nő ül a váróban. Sehol senki, tök kihalt minden, péntek délután volt. Ki volt írva, hogy a rendelési idő vége előtt fél órával már nem engednek be újabb beteget, hogy időben végezni tudjanak. Mondom az oké, csak még majdnem 50 perc hátra volt a zárásig… kopogtattam, semmi, próbáltam hívni, nyilván továbbra sem értem el, azt hittem ott robbanok fel, pedig én kifejezetten békés embernek tartom magam. Nagy bosszúsan hazakullogtam. Végül szabadnaphoz folyamodva sikerült bejutnom nagy nehezen, megkaptam a két beutalót, bár elég nehézkesen ment a kommunikáció, hát mondom jól van, nem érdekel, csak tudjuk már meg, mi a helyzet. 

Felhívtam a kórházat, hogy időpontot kérjek, cirka két hónappal későbbre sikerült adni, gondoltam ha eddig kihúztam, olyan nagy gond csak nem lehet (egy ideje volt egy elhúzódó problémám – erről majd az életmódváltásos bekezdésben -, na meg a családban elég sok a különböző örökletes ill. gyakran felmerülő hasonló probléma, így igyekszek nagyobb figyelmet fordítani a szűrővizsgálatokra). El is jött a vizsgálat időpontja, megjelente, a kórházban, a gép nem fogadja el a TAJ-számomat. Újra, megint nem. Hát oké, akkor menjünk, érdeklődjük meg, mi a helyzet – hideg zuhany, nem vagyok benne a gépben, nincs előjegyzés, mintha nem is kértem volna időpontot. A csajszi csak vonogatja a vállát, hogy időnként előfordul, hát igen, újabb két-három hónap a várakozás. Amikor látta, hogy mennyire fel vagyok háborodva, valahogy sikerült egy héttel későbbre találni (még egy nap szabi, hurrá), iszonyatosan csalódott voltam.
Egyszerűen nem értem ezt, és akinek valami komoly baja van mondjuk, ha ugyanígy jár, négy-öt hónap alatt simán bele is halhat, akkora felelőtlenség ez az egész…

Itt volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy ezt még megvárom, innentől kezdve magánorvosnál mindent, de nevetséges, mert az sem biztosíték, példa rá a fogtömések esete… Egyszerűen nem is tudom, akkorát csalódtam ebben az egészben, eddig voltak negatív-pozitív tapasztalataim vegyesen, de mintha egyre rosszabb lenne, vagy a fene tudja, más közeg, bár otthon Kaposváron is voltak kifejezetten felháborító és bizarr esetek közvetlen családi környezetben is, ami biztos, hogy nem túlzás vagy befeketítés volt a beteg részéről.
Eddig csak vonogattam a vállam, kicsit az volt bennem, hogy ha az ember beteg, tehetetlen dühében szidja a dokikat, ápolókat, és most kezdek szembesülni vele, hogy bizony sok negatív élménynek van erős, szomorú valóságalapja – persze vannak bugyuta és kötekedő, „jobban hozzáértő” betegek és hozzátartozók is, csak… rossz volt szembesülni a másik oldallal.


ÉLETMÓDVÁLTÁS - MÁR MEGINT VAGY MÉG MINDIG



Múlt ősszel kezdtem el a könyvtárban dolgozni, amikor először tapasztaltam azt a furcsa szúró fájdalmat – eleinte azt hittem, hogy csak a rossz tartás (egész napos ülés) és a kevés mozgás eredménye, de igazán csinálhattam bármit, nem javult, és ez megijesztett.
Írtam ugye, hogy a családban elég sok a rendellenesség. Közvetlen családtagoknál még nem is olyan vészes, de nagynénik/nagybácsik, nagyszülők terén azért szép kis kollekciót be lehet gyűjteni a legkülönfélébb nyavalyákból, én meg szeretném elkerülni őket amennyire lehet. Nevezzen bárki paranoiásnak, de manapság, amikor kb. minden családban előfordul egy rákos beteg, vagy legalább egy magas vérnyomás, ilyen-olyan szörnyűségek (és most döbbentem rá ennek a súlyára, hogy hallom munkatársaktól, innen-onnan, egyszerűen iszonyú!), úgyhogy joggal kezdtem el gyanakodni, hogy valamilyen baj van, ha fáj, fáj, és bármit csinálok, nem lesz jobb, akkor valamit tenni kell.

A háziorvoshoz igencsak nehézkes volt eljutni (mint fentebb írtam), de a vége az lett, hogy hosszas várakozás után kijelentették, hogy teljesen egészséges vagyok – vérkép, vizelet, ultrahang, nőgyógyász tökéletes, semmi olyanra nem derült fény, amit eddig ne tudtam volna. Ez részben azért megnyugtatott, de mellette fel is bosszantott, akkor mégis mi a csuda lehet, az ultrahangos dokinő ajánlott mindenféle tükrözést, amihez annyira nem fűlött a fogam.

Voltak rosszabb és könnyebb időszakok is, de igazán nem sikerült megtalálni a mintát, hogy vajon mi okozza, annyiban biztos voltam, hogy valami emésztési dolog lesz, mert amikor egészen keveset ettem, enyhült, de végleg nem múlt el, szinte egyetlen nap erejéig sem. Előfordultak olyan időszakok, amikor olyan szinten iszonyú volt, hogy biztos voltam benne, hogy mentőt kell hívni, ezerszer a párom lelkére kötöttem, hogy ha bármi bajom lenne, mit kell mondani, milyen tüneteim vannak, milyen gyógyszerekre és egyebekre vagyok allergiás, stb., tehát igazán be voltam rezelve, pedig engem különösebben az ilyen testi bajok nem szoktak megrázni.

Aztán a megoldás szinte véletlenül pottyant az ölembe, a párom legjobb barátja gluténérzékeny, ő javasolta az útifűmaghéjat, ami aztán a fogyókúra mellé tök jól bevált, azalatt kevésbé éreztem magam rosszul, és minél inkább utánajártam a különböző emésztési betegségeknek, rendellenességeknek, gyanúsabbá vált, hogy itt van a kutya elásva. Minden mást kizárva végül az IBS és a GI maradt a ringben, viszont előbbi idegi alapon jön elő, utóbbi autoimmun-jellegű, és nyilván gluténtartalmú étel fogyasztása után jön elő.

Na a háziorvos elküldött gyomortükrözésre, amihez nem sok kedvem volt, gondoltam csak van valami más módja is, az ultrahangos csajszi említette, hogy lehet olyan tesztet venni, ami vérből is kimutatja, ha azzal van a gond (akinek a glutén problémát jelent, annak a vérében megjelenik egy olyan anyag, amit a teszt kimutat, tehát előtte gluténtartalmú kaját kell fogyasztani). Na meg is vettük, igaz a „lándzsa” nevű bökőszerkezet selejtes volt, a pipetta úgyszintén, mindenféle alternatív eszközökkel próbáltuk megoldani :D A párom már a fejét fogta a mészárszék láttán amit rendeztem, a vérem folyton megalvadt mire sikerült volna összegyűjteni eleget, na a végére csak összejött, de a teszt – gondolom a nem megfelelő mennyiség miatt értékelhetetlen volt. Így dobtam ki az ablakon 4500 forintot, hurrá. Később persze - új teszttel - már rendben volt a dolog, de nem voltam elragadtatva.

Az a veszélyes ebben a betegségben, hogy folyamatosan teszi tönkre a bélbolyhokat, ezért is tudják gyomortükrözéssel kimutatni a gondot, a mintából, amit vesznek, látszik, hogy mi a helyzet, és ha nem figyel oda az ember, hosszú évek alatt komoly gondokat tud okozni.
Na mondom bánja kánya, egy hónapot adok, ha már eddig nem purcantam ki, megpróbálom ezt a diétát, ha jobb lesz tőle, akkor nyilván ez volt a gond, ha nem, akkor irány a kórház, csináljanak bármit, csak múljon már el.

Gondolom sejtitek, hogy pár nap után csökkentek a tüneteim, két hét után pedig szinte teljesen eltűntek, ráadásul csak utólag tűnt fel, hogy a kb. fél éve tartó érthetetlen, minden logikát mellőző allergiám (reggeli orrfolyás, de mintha egy csapot nyitottak volna meg, úgy), a vádli-vizesedés (amiről korábban azt hittem, hogy a sok járkálás az oka, és feltételeztem hogy még az előző munkahelyről okozta), az általános fáradtság gyakorlatilag mind megszűnt a hasfájással együtt. Egyszerűen úgy érzem, mintha teljesen kicseréltek volna, kevesebbet alszok, mégis energikusabb vagyok, és végre igazán jól érzem magam a bőrömben :) Annyira durva, hogy tényleg, akkor érzi csak igazán az ember, hogy milyen jó egészségesnek lenni, amikor nem fáj semmi és minden rendben, ha egy időre elveszíti ezt az állapotot…

Ami viszont kicsit aggaszt, hogy nem tudom, hogy mi okozza (állítólag genetika, vagy egy korábbi vírusos megbetegedés után maradt ellenanyag, ami a hasonló felépítésű glutént rosszul azonosítja be - vagy valami hasonló). És nem boldogít a tudat, hogy mások sem igazán tudják, főleg mivel sokszor említik a cukorbetegség előszobájaként (báár olvastam olyat, hogy 100 emberből 1 gyanús, hogy ha nem is intoleráns, de nehezebben birkózik meg a gluténnal, így nem olyan gáz, de azért csak nem örülök), remélem, nem fog más nem várt dolog még felbukkanni. Az az érzésem, hogy van némi köze annak is ehhez, hogy a könyvtáros idő alatt rengeteg pékterméket és zab alapú kaját ettem a korábbiakhoz képest, lehet, hogy ott telt be a pohár, ki tudja.

Mondjuk sokban nem nehezíti meg az életem, amit fájlalok, hogy pl a Lidl-es natúr tofuban, vagy éppen a kukoricapelyhekben, sörökben is szintén van glutén (de minek...), de ha tiniként egy évet simán kihúztam állati eredetű dolgok, liszt, cukor, gomba/élesztő és minden mesterséges színezék és tartósítószer, ízfokozó nélkül, akkor közel (sőt, éppen!) tíz évvel később önálló felnőttként gyerekjáték lesz.

(Szóval ami nem játszik: állati eredetű termékek, gomba/élesztős cuccok, gluténtartalmú ételek, a legtöbb édesítőszer, tartósítószer és ízfokozó. Tulajdonképpen még a cukor van a listán, és tényleg ott tartok mint tizenöt évesen :D)

(Mindenesetre ha ti rosszul érzitek magatokat, azért csak forduljatok orvoshoz, ne kövessétek a példámat, az egészség, az élet nem játék.)

Fogyókúra-szempontból minden oké, nem volt jojó-effektus, 65 kilónál rostokolok, pihentettem kicsit a dolgot, tehát a fele (7 kiló) lement, még kb. ennyi van vissza, a napokban nekilátok majd.


CICAFRONTON - KEVESEBBEN LETTÜNK


Elértünk macskák terén egy olyan számot, ami vállalhatatlan volt, így Marci babái közül kénytelenek voltunk elajándékozni néhányat (eredetileg mindegyikről szó volt, végül kettő maradt az ötből), az egyik család kettő cicagyerkőcöt vitt el, a másik, egy fickó kisfiúval pedig egyet, hát nagyon remélem, hogy jó helyre kerültek, rendesnek tűntek, a lelkükre kötöttem, hogy ha bármi gond adódik, legyen az költözés, betegség vagy csak egyszerűen megunták, mindenképpen hívjanak fel és hozzák vissza, ha kell akár évek múlva, csak utcára ne kerüljenek. Gyakorlatilag láttam őket megszületni, gondoztam őket amikor össze volt ragadva a kis szemük, rengeteg időt töltöttem velük, ha már vállaltam, hogy nálam jöjjenek a világra és ezzel esélyt adtam rá, hogy ne vesszenek el már az első hónapokban (az előző alom hasonló sorsra jutott volna,a  háromból egy már halott volt, a maradék kettő közül az egyik súlyos tüdőgyulladásos, amikor befogtuk őket, csak az anyjukat nem sikerült), na akkor azért az embernek fáj a szíve, hogy minden rendben menjen.
Olyan csönd volt utána néhány napig, pedig még jópáran maradtak, a pufók kislányt viselte meg legjobban az elválás, az anyjuknak nem is volt olyan rossz, legalábbis látszólag. De muszáj volt, nagyon zsúfoltan voltak, kijárásra nem volt lehetőség, hiába vagyunk rajta a ház-projekten, attól még ők nem fogják hosszú hónapokon keresztül jobban érezni magukat.

*

Az utolsó előtti este

A másik távozó, akire nem számítottunk, tulajdonképpen a testvérkéjük volt, még az előző alomból, a kis tüdőgyulladásos fivére, Mogyi. Mindig is kicsit visszahúzódóbb, magányosabb cica volt, kevésbé aktív, mint Cirmi, a tesója, kicsit véznább, kevésbé jóétvágyú, ezért nem is gondoltam, hogy valami baja lenne, amikor már látható volt a dolog, nyilván rohantam az orvoshoz, de már a tünetek felsorolásából (rossz kedv, hiába eszik, csak fogy, felfúvódott pocak) rögtön tudta, hogy mi a baj, a vizsgálat megerősítette, utolsó napjait élte FIP-esként. Ez egy autoimmun betegség, a lényeg, hogy maga a koronavírus sok cicában megtalálható (főleg ahol sokan vannak együtt, nem jók  a körülmények, pl. mentett cicáknál vagy menhelyeken), akkor válik veszélyessé, amikor mutálódik, mert onnantól kezdve a szervezet gyakorlatilag önmaga ellen fordul, nincs gyógyszer ellene. Amikor megtudtam, nem akartam elhinni, sosem veszítettem el még így macskát – temettem már el éppen elgázolt, törött nyakú kandúrkát, akinek még meleg volt a teste, volt, hogy napokkal később előkerült, kiszáradt kis nőstény tetemét hantoltam el, méregtől haldokló kóbor cica utolsó nyávogásait is végigzokogtam, de sosem voltam még olyan helyzetben, hogy nekem kellett meghúznom a határt a „még élhető élet” és a „már csak szenvedés” között. Borzasztó volt és igazságtalan.

A hasürege feltellett váladékkal, amivel lehetett volna csapolásra járni, de akkor a gyengeségtől ment volna el (így nagy eséllyel megfulladt volna vagy a szívét nyomta volna szét), még az immungyengítők jöhettek volna szóba, ami bár ettől a betegségtől megvédte volna, olyannyira lenyomta volna az immunrendszerét, hogy a legkisebb karcolást sem lett volna képes helyrehozni, olvastam ezzel kapcsolatban fórumokat, következtek volna a különböző gyulladások, amire a gyulladáscsökkentők a gyomrot, a májat és a vesét csinálták volna ki, igazából… a doki azt mondta, ott helyben nem sok értelme lett volna várni, mi egy hetet adtunk még neki. 
Nem látszott rajta, hogy fájna neki, nem nyávogott, csak feküdt az ablakban, aztán a végén már csak az ágyunk szélén, néha ránk nézett, picit dorombolt, ha simogattuk, biztos, hogy nagyon rossz volt neki. A legdühítőbb, hogy mentálisan az utolsó pillanatig teljesen egészséges volt, szerintem végig tudta, hogy mi fog történni, hogy nem fog hazajönni. Az állatorvos nagyon emberséges és rendes volt, bár szerintem a háta közepére nem hiányzott egy szombat délutáni altatás, egy rossz szavam sem lehet.
Ami talán egy kicsit megnyugtatott, hogy a doki szerint is nagyon rossz állapotban volt, és a többi cica nem szenvedte meg annyira az eltűnését, mert a vége felé már nagyon elhúzódott a többiektől. Furcsa, hogy igazából addig fájt nagyon, amíg élt, amikor már nem, csak valami tompa sajgást és ürességet hagyott maga után, pont úgy, mint évekkel ezelőtt a mamámnál, nem tudom, ez normális-e, biztos mindkét esetben a hosszú szenvedés, a végletesség, megmásíthatatlan jövőjük miatt, "most már rendben lesz" érzés suhant át rajtam miután bekövetkezett. (Erről nem írtam, nem is fogok, nem is tudok, olyan szerencsésnek éreztem magam, hogy kvázi senkit nem veszítettem még el, de ahogy telnek az évek, egyre nehezebb megúszni a hasonló dolgokat...)




Nem szoktam panaszkodni, kérlek ezt a hosszú-hosszú bejegyzést se úgy fogadjátok, egyszerűen úgy éreztem, most beszélnem (írnom) kell azokról a dolgokról is, amelyek nem olyan zökkenőmentesek, mint általában. Azt hiszem, így tudjuk igazán értékelni a harmonikus pillanatokat, amikor tisztában vagyunk vele, húsba maróan érezzük, mennyire lehet másképp is. Az én életem sem tökéletes, csak igyekszek ezeket a dolgokat a billentyűzet innenső oldalán tartani.

Hála az égnek a bosszúság és a szomorú dolgok mellé mindig érkezik számos kellemes és pozitív pillanat is, kompenzálandó a negatív eseményeket, például a sok túra/kirándulás, a hazalátogatás, a munkahelyi és magánéletbeli kisebb-nagyobb sikerek, a tudat, hogy a távlati célok lassan, de biztosan egyre kevésbé érdemlik a távoli jelzőt. 


12 megjegyzés:

  1. Nagyon sajnálom Mogyit és Téged is, az egyik gekkómnál nekem is meg kellett hoznom ezt a döntést, mondjuk nekem könnyebb volt, mert a másik is betegen pusztult el, tudtam, hogy mi várna szegényre. Még mindig összeszorul a torkom, ha eszembe jut.

    Annak viszont örülök, hogy kiderült, mi van Veled, elkeserítő a bizonytalanság, viszont - és sose hittem, hogy ezt mondom - ha legközelebb gyomortükrözést emlegetnek, inkább vedd rá magad. A másik tükrözésről nem mernék így nyilatkozni, de ezek elég pontosak, könnyen felderíthető vagy épp kizárható velük egy csomó betegség vagy elváltozás. Ugyanakkor nyilván szerencsés dolog, hogy enélkül is kiderült :)
    (Ha mégis szükséges lenne egyszer, szólj és felkészítelek. Komolyan.)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sajnálom, annyira rossz, amikor tényleg teljesen tehetetlenül nézi végig az ember... :(

      Volt gyomortükrözéshez hasonló beavatkozásom, úgyhogy annyira nem ismeretlen a dolog, csak úgy voltam vele, hogy ha nagyon nem muszáj, akkor nem, azért is tűztem ki azt, hogy ha adott időn belül nem lesz jobb, tényleg elmegyek, kicsit olyan ez, mint a fogorvos volt :) Tologattam, aztán seperc alatt megvolt és nem is fájt igazán. Aztán a fene tudja, remélem, tényleg csak ennyi és később nem lesz rá szükség, de ha úgy hozza, nem vacillálok majd ennyit. (Egyik kolléganőm NAGYON részletesen elmesélt mindent, szóval brr... :D De köszönöm, hogy felajánlottad, ha arra kerül a sor, mindenképp írni fogok, minél többet tudok, annál jobb.)

      (Fura, hogy szinte csak te reagáltál Mogyira, pedig az egész sok bosszúságból ő volt a legfájóbb, különös, hogy éppen kit mi fog meg egy ilyen bejegyzésből...)

      Törlés
    2. Jaj, a nagyon részletes egészségügyi sztorik mindig egy jó horrorra hasonlítanak :S :D

      (Érdekes, igen. Talán sokan nem is tudják, hogyan reagáljanak egy ilyen bensőséges megnyilvánulásra.)

      Törlés
    3. Igen, igen :/ & :D

      (Az is lehetséges, hasonló esetben nagy valószínűséggel én sem igazán tudnék többet mondani másnak - főleg viszonylag ismeretlennek - mint hogy "sajnálom" :/ Igazán talán nem is lehet mit mondani. )

      Törlés
  2. Gyönyörű fotóid vannak az Instádon, nagyon ízlésesek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, te sem panaszkodhatsz :) Bárcsak én is annyi izgalmas helyet fedezhetnék fel/fotózhatnék le, mint te! :)

      Törlés
  3. Szia!
    A Soproni kórház tényleg katasztrófa... Én eddig akárhányszor mentem oda mindig beszóltak valamiért. Nem állítom hogy mindenki olyan, mert vannak rendes orvosok, nővérek és ápolók is, de pl. amikor bokaszalagszakadásom volt, az egyik orvos vizsgálat néven megrántotta a bokámat é szerintem az is rátett még... Aztán begipszelték miután egy normális orvos is látta, de akkor meg injekcióznom kellett magamat a trombózisveszély miatt. Azt se mutatták meg hogyan kell. Másnap visszamentem vérkeringésvizsgálatra (megkérdezték szorít-e a gipsz, mondtam nem, közölték ennyi volt) akkor megkértem a gipszelőembert, hogy mutassa már meg. Aztán volt amikor időpontra mentem (4 hónap várakozás után) és vártam 2 órát hogy adjanak 2 db papírt hogy menjek vissza 3 hét múlva a laktózintolerancia vizsgálatra. Érettségi előtt persze hiányozzak napokat. Hát gondolhatod nem mentem vissza.
    Amúgy Sopronban ez miatt vannak akik nem járnak orvoshoz csak ha már szinte az élete múlik rajta, van aki hosszas kutatások árán kideríti melyik orvosok a normálisak, és van olyan aki más városba jár orvoshoz pl. sokan a győri kórházba mennek.
    Háziorvosok terén mindenki más és más, az én orvosom pl. tök rendes volt, én azért kerültem hozzá mert 15 évesen elegem lett a gyerekorvosból és a kerületi háziorvos nem akart átvenni 18 éves kor alatt. Ha nagyon gázos a háziorvosod akkor menj át másikhoz. Megkérdezhetem kihez jársz?

    Sajnálom hogy ilyen szomszédaitok vannak. :( Javaslom hogy újabb építésű házba költözzetek, mert a régiek szinte mind fel vannak ázva meg fell kell őket újítani ami még plusz pénz ha igényeset akarsz. Remélem sikerül majd elköltözni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, szegény, borzasztóan sajnálom :( mondjuk már maga a bokaszalagszakadás gondolata is, hú...

      A Vörös Katalin a mienk, 6-os körzet. Amúgy aranyos, kedves meg minden, csak... hát nem tudom, olyan fura. Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy szakmailag okés, azért eléggé benne van a korban :/ És azért nekem nem elég az, ami sokaknak hogy "oké csak írjon ki annyi napra amennyire szeretném aztán jól van" (bár nem tudom ilyen szempontból mennyire rugalmas, haha :D) Szóval én is csak akkor megyek ha muszáj, de akkor tényleg segítsen.
      És te kihez jársz? Ide Sopronba? Az a baj, hogy tök véletlenszerű, olyat is hallottam, hogy volt aki vakbélgyulladásra sima görcsoldót adott, utána s.o.s. műtötték, az illető mondta hogy ő az enyémhez akarna átjönni, hát mondom nem tudom, mennyivel jár jobban :D :/ Nagyon telítettek, nemigen lehet átkérni magunkat, próbáltam korábban, ugye hirtelen sokan ideköltöztek a munka reményében, aztán nehezen bővül hozzá a város. (Vagy legalábbis mindenki ezt mondja).

      Köszi szépen :) Remélem, sikerül valami szép kis takarosat kifognunk, mindenképpen résen leszünk. :) Valamennyire úgyis fel kell majd újítani, de azért totál újraépíteni nincs kedvem :D

      Törlés
    2. A bokám nem volt olyan vészes, az elején egy hétig elég rossz volt (naná, hogy karácsonykor...). Én Lang Zsuzsannánál voltam, protekcióval vett be, de most Pestre költöztem, szóval szerintem felkeresem majd az itteni körzetist. Amúgy igen, sajnos nem jellemző, hogy átveszik az embereket, mert tényleg sokan vannak, de próbálkozni lehet. Meg dönthet az ember mi a jobb: kísérletezzenek rajta az orvosok vagy önmagát diagnosztizálni...

      (Más: A cicádról azért nincs komment, mert nem ismertük és nemigen tudunk mit hozzászólni. Max. azt hogy sajnálom ami történt vele :( )

      Törlés
    3. Pedig elképzelni elég ijesztő, hű :S Nem ismerős a neve, szóval nem tudom, se rosszat, se jót nem hallottam róla.

      "kísérletezzenek rajta az orvosok vagy önmagát diagnosztizálni" - nehéz ügy, mert az előbbire sincs biztosíték, hogy rendben lesz az ember (volt lehetőségem éveken keresztült félrekezelt rokon leépülését látni...) az utóbbinál pedig ha nem vagyunk elég tájékozottak (mérpedig nem vagyunk, hiszen nem vagyunk orvosok), és valamit elszúrúnk, hát magunkra vessünk csak, sőt még le is szúrnak hogy hogy képzelte hogy saját maga... :(

      (Persze, nem azért mondtam, csak tényleg érdekesnek találom, Facebookon Zsú a rossz szomszédi viszonyra reagált, Wikka a gluténintoleranciára, akkor itt Helen az Instagram-fotókra, stb., tehát hogy mindenkinek más és más, ami a legérdekesebb :) nyilván nem reagált mindenki minden egyes pontra, nem is ez a cél :) Remélem nem hangzott gorombán, amit írtam, attól, hogy számomra ő a legfontosabb a leírtak közül, tisztában vagyok vele, hogy másoknak nem bír /akkora/ érzelmi töltettel, pont azért, amit te is írtál, hogy nem ismerték.)

      Törlés
  4. Szia! Azt szeretném kérdezni, hogy neked mi a véleményed arról, hogyha valaki kever kettő, esetleg több stílust?
    Válaszodat előre is köszönöm.^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szió! Szerintem az égvilágon semmi gond nincsen ezzel, aligha létezik olyan ember, akit egyetlen stílussal/irányzattal/szubkultúrával, stb. le lehetne írni, az a legjobb, ha az embernek saját stílusa van, hogy honnan merít, ahhoz a lehetőségek tárháza végtelen :)
      (Nyilván van egy határ, ahonnan már nem biztos, hogy esztétikus, nem árt nem "vaktában" keverni mindent, de szerintem jobb esetben ez egy idő után úgyis kialakul, kiforr :) )

      Törlés