2016. június 16., csütörtök

Neil Gaiman: Death: High cost of living

Halál karakterét az első Neil Gaiman által írt Sandman képregény után a szívembe zártam, amint megtudtam, hogy készült önálló kötet/ minisorozat az ő főszereplésével, rögvest el akartam olvasni - sajnos az Álomúr történetei is csigalassúságban fordítódnak magyarra, így maradtam az angol nyelvű verziónál.

forrás: DC.Wikia.com

Érdekesség, hogy a Sandman-sorozatnak ez volt a legelső önálló minisorozata, sőt, a Vertigo korai keményfedeles gyűjteményes kiadványában is olvasható volt, ezt egy nyolc oldalas, figyelemfelkeltő képregénnyel (Death Talks About Life) indítottak, amely a biztonságos szex, a helyes óvszerhasználat, az AIDS veszélyeinek kérdéskörét boncolgatta.

Death talks about life,
forrás: TeraPeak
A High cost of living (kb. 'az élet drága mivolta' / 'az élet nagy ára') alapvetése az a legenda, miszerint évszázadonként egyszer egy napra a Halál egy halandó emberben ölt testet, így tartva a kapcsolatot, kerülve közelebb az emberekhez. Nem egyedi gondolat ez, többen is feldolgozták - film (Death Takes a Holiday) és regény (Terry Pratchett - A Kaszás) is született már ugyenerre építve.

A történet több szálon fut - Mad Hettie (akivel korábban már találkozhattunk egyéb Sandman-kötetekben), az első ránézésre habókos öregasszonynak tűnő misztikus alak, Sexton, az öngyilkosságra készülő búcsúlevelét író srác, Didi, a goth lány, akinek előző hónapban hunyt el a családja... vagy mégsem?

 Mi akar Mad Hettie Death-től? Mi köze van ennek Sextonhoz?



A fülszöveg spoileres, a történet/motivációk nagy részét lelövi, de azért - főleg az utolsó harmad - tartogat meglepetéseket. Nem nevezhető igazán bonyolultnak a cselekmény, inkább tanmese-szerű, mint akciódús, mégsem lehet arra panaszkodni, hogy ne lenne mozgalmas, hiszen a karakterek végig jönnek-mennek, történik velük valami.

Didi belépője ütősre sikeredett, ha nem tudtam volna, mire számítsak, simán beugrottam volna neki, külső szemlélőként valószínűleg így reagálna az emberek többsége, mint Sexton. A személyisége különösen szimpatikus (mint mindig), gondolok itt az általános könnyedségére és derűjére, illetve a dolgohoz való hozzáállására, a pártatlanségra és szubjektivitásmentes jóindulatára (a sikátorban a földön fekvő srác védelmezésére - pedig ha azt nézzük, semmi oka nem lett volna rá, sőt!).

A képi világa többnyire jól eltalált, bár nem nevezném kifejezetten szépnek (meg aztán néha azért akad egy-egy sutább panel), remekül operál a drámaibb jelenetekkel, ahol az a cél, hogy nyomorultul érezzük magunkat, hát akkor ott úgy fogjuk. Komoly témákat boncolgat - a halál folyton a karakterek között ólálkodik, majdnem mindennapossá téve, kiderül, hogy szinte mindenkinek van némi köze a lassabb vagy gyorsabb hanyatláshoz valamilyen módon.


Rövidsége folytán komoly karakterfejlődés nem várható, ám mindannyian éppen annyit változnak, hogy amellett, hogy hiteles marad, az üzenetét hangsúlyossá tegye és alátámassza.

A karakterek árnyaltak és sokszínűek, abszolút különböző hangon szólalnak meg (szinte hallja az ember, de tényleg), a személyiségek átütnek a puszta szavakon és gondolatmeneteken, a viselkedésükön és az apró mozzanatokon is megmutatkozik (pl. Sexton görnyedt tartása, Mad Hettie régies beszédstílusa).
“It's no harder to be nice than it is harder to be creepy
- and it's much more fun” - Death

Évekkel ezelőtt szó esett róla, hogy filmet készítenek belőle, melynek forgatókönyvét maga Gaiman írná/írta (Death and Me munkacímen futott), és a rendezésében is komolyan kivenné a részét. Eredetileg 2013-ra tervezték a bemutatót, viszont jogi viták miatt ellehetetlenedett a dolog.

A képregény igen pozitív fogadtatásban részesült, Comics Buyer's Guide Fan díjat kapott, mint Kedvenc minisorozat, Gaiman és Karen Berger pedig Eisner díjat, legjobb író és legjobb szerkesztő kategriákban.

Megfelelő angol tudás birtokában érdemes elolvasni, elgondolkodtató és szórakoztató darab.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése