2016. március 26., szombat

Életképek #3

Viszonylag sok dolog történt megint az elmúlt négy hétben - tartok kicsit tőle mindig, hogy majd nem lesz miről írni, aztán (kb két héttel publikálás előtt) nekilátok összeszedni a gondolataimat és azért csak kiderül, hogy mindig fel-felbukkannak olyan dolgok, amiket érdemes megemlíteni, és aztán csak gyűlik és gyűlik. Múlt évben ilyenkor talán nem lett volna ilyen érdekes, hiszen a munka töltötte ki minden időmet, alig jutott bármi másra, most meg javult ez a tendencia. Viszonylag.


Sminkkel vagy anélkül? 

 

Még hónapokkal ezelőtt amolyan spontán ötlettől vezérelve vettem egy Alverdés Cover & Stay alapozót, aztán valahogy előkerült, ég úgy döntöttem, kipróbálom, milyen is ez hosszú távon. Még évekkel ezelőtt részt vettem egy televíziós vetélkedőben, ott sminkeltek ki először igazán (meg volt egy középsulis ottalvós szilveszteri buli, de arra inkább most nem térek ki), és el voltam képedve az alapozó mennyiségétől, amit a sminkes nőci rajtam hagyott - gyakorlatilag akkor értettem meg, miért csúfolják sokan "vakolatnak". Nehezemre esett elképzelni, hogy vannak olyanok, akik nap mint nap felépítik ezt a réteget - sőt, használnak hidratálókrémet, alapozót, púdert, pirosítót, ilyen-olyan kontúr/highliter és egyéb produktumokat, este lemossák, és reggel kezdődik elölről... 

Pedig amúgy nem hülyeség. Persze én nem tudom, milyen amikor az egész procedúra bevetésre kerül, nekem bőségesen elég az az amúgy mint kiderült, komoly fedésű cucc, amit leemeltem a polcról.

Aki látott már élőben, az tudja, hogy az arcom egyik felén egy többé-kevésbé látványos haemangioma helyezkedik el - ez ilyen kis hajszálér-megnagyobbodás, talán icipici vöröses visszerekhez tudnám hasonlítani vagy valami bizarr borvirághoz, haha. Nem fáj, nem csinál semmit, csak van, genetikai rendellenesség, voltam vele lézeres kezelésen, megkísérelve a részleges eltávolítását, de aztán magától is elég szépen kifakult, így érdeklődés hiányában abbamaradt a dolog. Őszintén szólva engem különösebben nem zavar, mert születésem óta megvan és mostanra igen szépen kifakult, még középiskolás koromban gyakran meg-megkérdezték, hogy ez mégis hogyan került oda (a hivatalos sztori szerint születéskor a doki megnyomta, aztán a fene tudja, szerintem kevésbé valószínű mint a genetikai okokra hivatkozó verzió), aztán idővel egyre kevesebb embert foglalkoztatott - kíváncsi vagyok azért, mert felnőttem, és ilyenkor már nem illik ilyesmire rákérdezni, mindenki a maga dolgával törődik inkább, vagy csak egyszerűen jóval kevésbé látszik és nem olyan feltűnő.

Bal oldalt mindenféle smink nélkül, jobb oldalt alapozó, szemceruza és spirál.
Szerintem elég látványos a különbség - párom szerint nekem lenne érdemes
ilyen alapozó/sminktesztelős blogot vagy vlogot készíteni, mert nálam tényleg
látszik a különbség, ha nálam takar, akkor mindent eltakar :D De igaz.

Na szóval, használtam párszor korábban alapozót, púdert, de leginkább amikor valamilyen fényképet készítettünk - az, hogy nem zavar, még nem azt jelenti, hogy feltétlen meg is örökíteném az utókornak, elvonja a figyelmet, aztán úgy nem az igazi -, de hosszú távon, a mindennapokig lustaság-érdektelenség miatt nem jutott el. Az első alkalommal tök idegennek tűnt, olyan furcsának és idegennek, pedig amúgy a bőrszínemmel megegyezik árnyalata a párom ezt látván felhördült és menekülőre fogta, de olyan fura volt, mintha egy másik ember nézett volna vissza rám. A vicces az, hogy nem tudom megmondani, melyik verzió tetszik - szeretem a saját arcomat, úgy ahogy van minden tökéletlensége ellenére (értve itt a foltomat, az asszimetriáját, a piszének nem nevezhető orromat - bár hazudnék, ha azt mondanám, egy kevésbé kusza fogsorral nem lennék elégedettebb, de ez meg csak rajtam múlik)... plusz esetleg némi szempillaspirállal és szemceruzával, de így "feljavítva" is úgy érzem, teljesen rendben van.

Fura, hogy pár évvel ezelőtt (eh, egy évtizeddel mondjuk) tiniként mennyire fontos volt ez az arc-kérdés mindenkinek, hogy ki milyen pattanásos, meg kinek milyen a szemöldöke, vagy hány kiló, mennyire törik a haja, mostanra meg sokan elérték az én korosztályomból is azt a szintet, hogy...


vagy


...persze nem kizárólagosan, de tök érdekes, hogy mennyire más dolgok kerültek előtérbe. (Aztán lehet én találkozok csak más típusú emberekkel.) Kicsit ijesztő, hogy ami egykor létfontosságú volt, és képesek voltunk sírni és magunk alatt lenni miatta, az most olyan súlytalannak és könnyednek tűnik.

Szóval visszatérve az alapozó-kérdésre, nem hiszem, hogy az a fajta leszek, aki a boltba is full harci díszben ugrik le (évek alatt győzött a lustaság, lássuk be), de meglepően könnyen sikerült megkedvelnem. 
A páromnak nem. :D

Életmód és fogyókúra


Ezt csak azért említem meg, mert elvileg hónapról hónapra beszámolnék a dolgok állásáról, de egyéb okok miatt némileg stagnáló helyzet áll fent azaz nem erőltettem meg magam őszintén szólva, úgyhogy majd a következő alkalommal (amikor már szeretnék előtte-utána  képet is mellékelni). 
Egyébként erősen fontolgatom, hogy vásárolok egy bérletet a közeli uszodába, csak előbb fel kellene deríteni, hogy érdemes-e egyáltalán - használható méretűek-e a medencék, milyenek az egyéb szolgáltatások.


Munkahelyről munkahelyre



Már az előző bejegyzésemben is utaltam rá, hogy nem tudom, mennyire lesz hosszútávú ez a folyamatellenőr-dolog - nem mintha bármi baj lett volna vele, csak két dolog nem hagyott nyugodni, az egyik, hogy úgy éreztem, nem oda való vagyok, nem abba a közegbe, nem arra a munkára (ezt egyáltalán nem degradálóan mondom, mert sok nagyon kedves és értékes emberrel találkoztam, és a munka is azért elég izzasztó olykor, fizikailag és lelkileg egyaránt), másrészt volt egy lehetőség, amiről úgy éreztem, jobb lenne nem lemaradni - ezért újra váltottam.

Az a helyzet, hogy másfél éve vagyok dolgozó felnőtt (előtte is dolgoztam ugye ezt-azt diákként, de az teljesen más volt), és olyan dolgokat csináltam eddig, amiket tudnék ugyan folytatni hosszú távon, de valahogy mégsem vagyok velük száz százalékig kibékülve. Anno voltam ugye állandó éjszakás recepciós, amit nagyon szerettem, főleg a hely miatt, de mégis úgy éreztem, korlátozva vagyok, hogy "feljebb" nem mehet a dolog egy idő után, az egész életemet meg sajnálnám erre "pazarolni", ha többre is képes vagyok.

Mellette takarítottam részmunkaidőben, ami szintén húzós volt, hiszen így minden nap tizenkét órát dolgoztam, sokszor hónapokon keresztül nem volt egy olyan nap, amit teljesen otthon tudtam volna tölteni, és ez a végére sok volt, semmit nem tudtam csinálni, pedig nincsenek túl nagy szociális igényeim. (De lapátoltunk havat hajnali négykor, béríróskodtam párszor meg egyebek, szóval nem vagyok szívbajos, na.)

Aztán jött a lehetőség, hogy a szakmámban dolgozzak, aminek nagyon-nagyon örültem, olyan lelkesen, büszkén lendültem neki, akkorát zuhantam... nem olyan volt, mint amire számítottam, nem hasonlított a fősulis gyakorlatra, és nem éreztem úgy, hogy ezért megérte annyit tanulni. Félreértés ne essék, nagyon szerettem a fősulis informatikus-könyvtárosképzést minden gyengeségével együtt, egy percig nem bántam meg, de ezt így, ennyi pénzért amit ott volt, nem tudtam csinálni. Nyilván más egy megyeszékhelyi felsőoktatási könyvtár, meg egy random városi könyvtár, de valahogy nem erre voltam felkészülve - korábban nem ezt tapasztaltam, és ez kikészített. Nagyon sajnáltam, hogy ki kellett lépnem ebből az egészből, mert úgy éreztem, ez tényleg az én utam lesz - volt szaktárssal beszélgettünk, megeshet, hogy annyi volt a baj, hogy rosszkor kerültem rossz helyre, mindenesetre ez elvette a kedvem a továbbiaktól. (Ezzel nem leszólni szeretném az intézményt, őszintén szólva használói oldalról nem tudom, azok a dolgok mennyire ütköznek ki, amik engem továbblépésre késztettek - lehet csak nekem mások az igényeim, hiszen a többi ott dolgozónak többnyire megfeleltek a körülmények.) Leginkább az volt a baj, hogy olyan maradinak és extrakonzervatívnak éreztem az egészet, nem az volt a benyomásom, hogy itt egy kúl naprakész informácós menedzsernek éreztem magam példaértékű szakemberek között (természetesen voltak olyanok is, tisztelet a kivételnek!), hanem lassacskán hasonulva egy sztereotipikus, besavanyodás irányába tendáló poros rendszerváltás előtti kor érájából ittragadt bibliotékusnak (van ilyen szó?) - na ehhez meg nem volt humorom. Részletezni jobban nem fogom (pedig lehet, hogy jól esne, de nem tartom etikusnak, már ez is több a kelleténél, de szeretném, ha mások is belelátnának, miért dobtam el egy ilyen klassznak tűnő lehetőséget). A hozzáállás, az átlagos légkör nem egy friss és naprakész miliőt alkotott, és nekem az ez ellen történő folymatos küzdelem hiábavalónak tűnt, a beolvadás meg nem ment. Szóval búcsút vettem.
Nehéz volt, iszonyú nehéz, mert évek óta erre készültem, a személyiségem része lett a "könyvtárosi gondolkodásmód", az analitikus, rendszerszemléletű világnézet, a dolgok folyamatos címkézése, archiválása és megfigyelése, és ott akkor ezt elvesztettem, mintha eltűnt volna a lábam alól a talaj. Hová fogok fordulni? Merre tovább? Mégis mihez kezdjek az életemmel, a képességeimmel, készségeimmel hol lehetek értékes munkaerő? Nehéz időszak volt ez.
Elég sokat agyaltam ezen akkor, egyfajta krízisnek is nevezhetném utólag, de hála az égnek sikerült túllendülni rajta, azóta valamilyen szinten lazább vagyok, amolyan "lesz ami lesz" alapon működnek a dolgok, ami egy részről jó, de kicsit ijesztő is, hiszen az utóbbi évek folyamán azért egy eléggé előre tervező, racionális gondolkodással rendelkező emberré váltam, és picit lazult most ez a hozzáállás.


Aztán jött a folyamatellenőri lehetőség, amiről fentebb írtam, amit tökéletes volt, hogy egy kicsit összeszedjem magam és átgondoljam, hogyan tovább. Őszintén szólva nem is keresgéltem, mert szépen elvoltam én ott, amikor jött az üzenet, hogy irattárost keresnek (könyvtárosi végzettséggel) egy osztrák gyökerekkel rendelkező helyi bankhoz, én meg itt nyammogtam rajta egy darabig, hogy mi legyen, de végül csak beadtam a derekam. (Volt még kilátásban egy újabb éjszakai recis lehetőség, de őszintén szólva, bármennyire is szerettem és elvoltam vele, én sem leszek fiatalabb, és ha pár év alatt nem találok egy hosszú távú, értelmes helyet, utána csökkeni fog az esélyem tapasztalat híján - hiszen mindig lesznek frissebbek, jobbak és agilisabbak.)

Kicsit azt sajnáltam, hogy folyamatellenőrként elszaladgáltam zenekaros pólóban, farmerban meg tornacsukában (általában a próbaidő lejártával kapnak csak munkaruhát az emberek - itt Sopronban ez különösen jellemző a magas munkaerő-mozgás miatt), és ez a banki dolog abszolút "fehérgalléros", megköveteli az eleganciát, egy másfajta hozzáállást és összképet... én pedig to be honest, sokkal jobban érzem magam zenekaros póló-farmer-bakancs kombóban, mint zsabós blúzban, ceruzaszoknyában/kosztümben és cipellőben. Kúl dolog a coprgoth-megjelenés, ez alatt a másfél hónap alatt éreztem igazán, mennyire hiányoztak ezek a meglehetősen nem elegáns cumók mindennapi viseletként, és fizikailag is igazán ott lenni, nem csak szellemileg. De hát valamit valamiért, nyilvánvalóan illeni kell az imidzshez, ha már úgy döntöttem, hogy csatlakozok. Kicsit tartok tőle, hogy pontosan mi is vár rám, hiszen nem vagyok irattáros, de ahogy eddig mindig fel tudtam találni magam, azt hiszem, most is menni fog. Reménykedek, hogy innentől kevésbé lesz kalandos a továbbiakban.

Tudom, hogy dolgozni nem szórakozni jár az ember és minden nap nem érezheti hiperszuper magát mindenki, de azért remélem, lassacskán sikerül olyasvalamibe belefutnom, ami a szívügyem is tud lenni, de mégsem nő túlságosan a nyakamra.

Tulajdonképp szívesebben lennék szabadúszó vagy vállalkozó, de biztos jövedelem nélkül nemigen akaródzik belevágnom, inkább a jövő zenéje még ez, amit annyira mégsem bánok, szükség van a tapasztalatokra - és az emberi kapcsolatokra - több téren is.



Takarítás és rendrakás közben


Időnként megemlítem, hogy rendet rakok, takarítok itthon, van ennek kevésbé prózai oka is, van nekünk egy elég nagy tárolóhelységünk, amibe csak így gyűlik és gyűlik a cucc, vagyis rendrakáskor a lakásban mindig marad egy-két szatyor kacat, az úgy oda ahogy van bekerül... no a napokban rászántam magam, hogy kipaterolok onnan mindent, hát iszonyat mennyiségű cucc terjeszkedik, mint valami rossz bolhapiacon, komolyan. Olyan holmikat ís találtam, amiről elképzelésem sincs, vajon miért (és mióta) őrizgetem, de egy csomó olyat is, aminek kifejezetten örülök (például valamikor vettem egy pöpec balerínacipellőt, hurrá), nagy részétől nem is volt annyira nehéz megválni, de maradt pár olyan cucc, amit inkább továbbadnék, ha van rá érdeklődő, mert kidobni túl jó állapotú, használni nem tudom/nem akarom, szóval nagy eséllyel várható egy blogsale. (Meg a következő havi életképek-bejegyzésben egy részletes előtte-utána beszámoló.)
Talán nekem is kellene egy olyan kuka kedd rovatot indítanom, mint ameilyen Ildie-nél van, mert azt vettem észre, valahogy megnyugtat, ha megörökítem az adott dolgot, mielőtt végső búcsút veszek tőle - bár nálam azért nincs olyan nagy forgás, hála az égnek, meg nem is szeretek semmit kidobni, inkább "elteszem későbbre" és évekkel később dobom ki, haha.

*

No - hát tudom, hogy nem kifejezetten egy vidám kis bejegyzés volt ez, de néha ilyen gondolatok is járnak az emeber fejében, jó volt kiírni (ha pedig véletlenül épp te is ilyen problémákkal küzdesz, akkor láthatod, hogy nem vagy egyedül, sőt, sajnos többen vagyunk, mint gondolnánk szerintem).


Bármi eszetekbe jut, szóljatok hozzá bátran: Mit szóltok az előtte-utána alapozós képhez? Nektek könnyen ment a pályaválasztás? Érdekelne titeket ez a szekrényürítéses dolog - akár jó állapotú, eladó, akár csak "mutiba készült", selejtezett darabokról van szó? :)


1 megjegyzés:

  1. Szerintem jók ezek a képek. (-: Azért az "utána" kép előnyösebb oldaladról mutat meg. Én sajnos sokáig nem tudtam elfogadni a bőröm, sok-sok pattanással küzdöttem mindig is, és sosem volt szép bőröm..... De az a típus szerencsére nem vagyok, hogy vásárolni is sminkben menjek. Sőt, profi sem vagyok ebben. (-:
    Hát, nem ment könnyen, sőt...... Jelenleg nem is magával a munkával van bajom, hanem a környezetemmel, ahogyan a vezetők viselkednek az emberrel. És ez szerintem igen sokat jelent, és meg tudja utáltatni azt, amit amúgy szeretnénk csinálni.
    Engem érdkelne a szekrényürítés, és blogsale is. (-:

    VálaszTörlés